Az adatarchiválás az inaktív adatokat hosszú távú tárolóba helyezi át. Az adatokat nem törlik, hanem félreteszik. Az aktív rendszerek gyorsabban futnak, mert kisebb a súlyuk. A megfelelőségi osztályok a szabályozási követelmények miatt őrzik meg az archívumokat. A jogi csapatok peres ügyek miatt őrzik meg őket. A kutatók pedig történelmi referenciaként őrzik meg őket. Az archívum egy raktár, nem pedig hulladéklerakó.

Az archiválás és a biztonsági mentés közötti különbség fontos. A biztonsági mentés egy helyreállítási célú másolat. Az archívum az adatok elsődleges másolata, amelyeket már nem használunk aktívan. Mindkettőnek biztonságosnak kell lennie. Mindkettőnek megtalálhatónak kell lennie. Az archívumok gyakran olcsóbb, lassabb tárolást használnak: szalagot, optikai adathordozót vagy hidegfelhő-szinteket. A visszakeresés időt vesz igénybe, néha órákat. Ez elfogadható azoknál az adatoknál, amelyekhez évek óta senki sem nyúlt. A kihívás az, hogy tudjuk, mi van az archívumban. A metaadatok, az indexelés és a megőrzési ütemtervek biztosítják az archívum használhatóságát. Az index nélküli archívum egy fekete lyuk. Tudjuk, hogy az adatok ott vannak. Egyszerűen nem találjuk meg őket. A megőrzési szabályzatok határozzák meg, hogy az egyes adatkategóriák mennyi ideig maradnak meg. A megőrzési időszak lejárta után az adatokat törlik. Mindent örökre megőrizni drága és kockázatos. Az archívumnak zsugorodnia kell, de növekednie is.

Archiválási szempontok

• Megőrzési ütemterv – mennyi ideig tárolják az egyes adattípusokat
• Tárolóközeg – szalag, optikai vagy hidegfelhő
• Indexelés – metaadatok, amelyek az archivált adatokat megtalálhatóvá teszik
• Lehívási idő – elfogadható késleltetés a hozzáféréshez
• Selejtezés – biztonságos törlés a megőrzési idő lejárta után

Egy archívum egy ígéret. Az adatok ott lesznek, amikor szükség van rájuk. Ennek az ígéretnek a betartása tervezést igényel.