A bankok betéteket fogadnak el és hiteleket nyújtanak. A peer-to-peer hitelezés kiiktatja a bankot. Az adósok és a hitelezők közvetlenül egy online platformon keresztül kapcsolódnak egymáshoz. A platform szűri az adósokat, meghatározza a kamatlábakat és kezeli a kifizetéseket. A hitelezők a hitelek egy részének megfelelő kötvényeket vásárolnak, és pénzüket több adós között osztják szét. A LendingClub és a Prosper úttörő szerepet játszott a modellben az Egyesült Államokban. A Zopa ugyanezt tette az Egyesült Királyságban.

A P2P hitelezés mindkét fél számára előnyöket kínál. A hitelfelvevők alacsonyabb kamatlábakat kapnak, mint a hitelkártyák, gyakran 6-18 százalékot, és gyorsabb jóváhagyást kapnak. A hitelezők magasabb hozamot kapnak, mint a megtakarítási számlák, gyakran 4-8 százalékot, bár nagyobb kockázattal járnak. A platform mindkét féltől díjakat számol fel. A modell gyorsan fejlődött a 2008-as válság után, amikor a bankok szigorították a hitelezést, és az emberek alternatívákat kerestek.

A kockázatok valósak. A hitelek nem biztosítottak, így ha egy adós fizetésképtelenné válik, a hitelező alig vagy egyáltalán nem kaphat vissza pénzt. A platformok nem garantálnak hozamot. A 2020-as világjárvány alatt a fizetésképtelenségi arányok megugrottak, és egyes platformok szüneteltették a hitelezést. A szabályozási bizonytalanság egy másik probléma. Az Egyesült Államokban az Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet (SEC) a P2P hitelezést értékpapírként szabályozza, ami megfelelési költségeket okoz. 2024-ben a LendingClub kilépett a lakossági befektetők P2P üzletágából, és az intézményi finanszírozásra váltott.

A P2P hitelezés egy piaci rést jelent, nem pedig a bankok helyettesítőjét. A jó hitelképességű hitelfelvevők és a diverzifikálni képes és kockázattűrő hitelezők számára működik a legjobban.