Muhammad Yunus 27 dollárt kölcsönzött egy bangladesi nőcsoportnak 1976-ban. Ezt a pénzt bútorüzletük anyagainak vásárlására használták fel, és vissza is fizették. Ez a kis összegű kölcsön indította el a modern mikrofinanszírozási mozgalmat. Az ötlet egyszerű: kis összegű hitelek segíthetnek a szegény embereknek vállalkozást indítani, zökkenőmentesebbé tenni a fogyasztást és vagyont halmozni. A hagyományos bankok nem voltak hajlandóak kiszolgálni őket, mert a hitelek túl kicsik voltak, és az adósoknak nem volt fedezetük.

A mikrofinanszírozási intézmények kis összegű, gyakran 50-500 dolláros kölcsönöket nyújtanak fedezet nélkül. Csoportos kölcsönzést alkalmaznak, ahol az adósok egymás hiteleire garanciát vállalnak, a nemfizetési kockázat csökkentése érdekében. A visszafizetési arányok magasak, gyakran 95 százalék felett vannak. Az intézmények megtakarítási számlákat, biztosítást és pénzügyi képzést is kínálnak. Néhányuk nonprofit szervezet. Mások profitorientált bankok. A Yunus és a Grameen Bank 2006-ban elnyerte a Nobel-békedíjat.

A mikrofinanszírozásnak vannak kritikusai. Egyesek szerint a kamatlábak túl magasak, néha évi 20-40 százalék, és hogy a hitelfelvevők adósságcsapdába eshetnek. Mások olyan bizonyítékokra mutatnak rá, amelyek szerint a mikrohitelnek korlátozott hatása van a szegénységre. A randomizált tanulmányok szerény hatást találtak az üzleti beruházásokra és a fogyasztásra, de nem azt az átalakító változást, amelyet a korai szószólók ígértek. Az ágazat fogyasztóvédelmi szabályokkal, alacsonyabb kamatokkal és szélesebb körű szolgáltatásokkal reagált.

A mikrofinanszírozás nem gyógyír a szegénységre. Eszköz, és mint bármely más eszköz, bizonyos helyzetekben jobban működik, mint másokban.