Az üzemanyag-befecskendezés előtt az autókban a levegőt és az üzemanyagot egy karburátorral keverték össze. Ez egy egyszerű eszköz volt. A levegő egy venturi-csőn áramlott át, egy keskeny szakaszon, amely felgyorsította a levegőt és csökkentette a nyomását. Ez a nyomásesés egy fúvókán keresztül kihúzta az üzemanyagot az úszókamrából. Az üzemanyag keveredett a levegővel, és bejutott a motorba. A vezető fojtószeleppel és fojtószeleppel szabályozta a keveréket.

A karburátorok évtizedekig jól működtek. Olcsók, megbízhatóak és könnyen javíthatók voltak. De voltak korlátaik. Nem tudták pontosan szabályozni a levegő-üzemanyag arányt minden körülmények között. Érzékenyek voltak a tengerszint feletti magasságra és a hőmérsékletre. Pazarolták az üzemanyagot és több károsanyag-kibocsátást eredményeztek, mint az üzemanyag-befecskendezés. Az 1990-es évekre az üzemanyag-befecskendezés szinte az összes új autóban felváltotta őket.

A karburátoroknak még mindig van követőik. A klasszikus autók rajongói felújítják, hangolják őket, és vitatkoznak a legjobb márkákról. Motorkerékpárok, fűnyírók és kismotorok gyakran használják őket, mert egyszerűek és olcsók. Ezekben az alkalmazásokban a karburátor nem elavult. Ez a megfelelő eszköz a munkához.

Bárki számára, aki valaha is túlfűtötte a motort, vagy állított már fojtószelepet egy hideg reggelen, a karburátor emlékeztetőül szolgál arra, hogy az autók ismét kézzelfoghatóak voltak. Meg kellett érteni, hogyan működnek, hogy működjenek.