Az akvakultúra a vízi élőlények, beleértve a halakat, rákféléket, puhatestűeket és vízinövényeket, ellenőrzött körülmények között történő tenyésztése. Magában foglalja az édesvízi, a brakkvízi és a tengeri környezeteket, és az extenzív tógazdálkodási tenyésztéstől az intenzív recirkulációs rendszerekig terjed. A gyakorlatnak ősi gyökerei vannak: a kínai pontytenyésztés legalább 2500 évvel ezelőttre nyúlik vissza, és a római szerzők leírták az osztrigatermesztést. A modern akvakultúra az 1970-es évek után gyorsan bővült, és a 2020-as évekre meghaladta a halászatot, mint a víziállatok elsődleges táplálékforrása. A főbb fajok közé tartozik az atlanti lazac, a nílusi tilápia, a csatornaharcsa, a csendes-óceáni fehér garnélarák és a kékkagyló, valamint olyan tengeri moszatok, mint a tengeri moszat és a nori. A rendszerek közé tartoznak a tavak, a vízi csatornák, a ketrecek, a hálókarámok és a biofiltrációval ellátott szárazföldi tartályok. Az előnyök közé tartozik a fehérjetermelés alacsonyabb takarmány-konverziós aránnyal, mint sok szárazföldi húsfajnál; az aggodalmak közé tartozik a tápanyagszennyezés, a betegségek átvitele a vadon élő állományokra, az élőhelyek átalakítása és a vadon fogott halliszttől való függés. Az olyan tanúsítási rendszerek, mint az Akvakultúra Felügyeleti Tanács, a legjobb gyakorlatok előmozdítását célozzák.