A harmadik napon a sír üres volt. Ez az állítás áll a keresztény hit középpontjában. A feltámadás Jézus feltámadása a halálból, és tágabb értelemben azoknak a jövőbeli feltámadása, akik hozzá tartoznak.

Az Újszövetség írói ragaszkodnak ahhoz, hogy az esemény testi volt. A feltámadt Jézust meg lehetett érinteni, ehetett, mégis már nem kötötték a szokásos fizikai korlátok. Pál a feltámadást egy nagyobb aratás zsengéjeként kezeli: mivel Krisztus feltámadt, azok is feltámadnak, akik benne halnak meg, amikor visszatér. A remény nem a testből való menekülés, hanem a test megváltása, egy átalakult fizikai létezés egy megújult teremtésben.

A zsidók a világvégekor bekövetkező általános feltámadásra vonatkozó várakozása adta a hátteret, a keresztények állítása azonban jellegzetes volt: egy ember már feltámadt a világvége kezdeteként. A korai prédikációk a feltámadást történelmi tényként és teológiai sarokpontként is kezelték. Pál szerint a feltámadás nélkül a hit hiábavaló, a prédikáció pedig üres.

A művészeti és liturgikus hagyományok megmaradtak a jelenben – az asszonyok a sírnál, a megjelenés Mária Magdolnának, az étkezés Emmausban. A hitvallás egyszerűen kimondja a tényt, majd áttér annak következményére: az eljövendő világ életére.