1975-ben tudósok gyűltek össze a kaliforniai Asilomarban, hogy megvitassák a rekombináns DNS kockázatait. Megállapodtak abban, hogy bizonyos kísérletekre moratóriumot hirdetnek, amíg biztonsági irányelveket nem vezetnek be. Ez a találkozó lefektette a biológiai biztonság elvét: azokat a gyakorlatokat és intézkedéseket, amelyek megakadályozzák a biológiai anyagok okozta károkat. Ez az elv ma is vezérli a laboratóriumokat, kórházakat és biogyártó létesítményeket.

A biológiai biztonsági szintek 1-től 4-ig terjednek. A BSL-1 a minimális kockázatot jelentő ágensekkel, például a nem patogén E. colival foglalkozik. A BSL-2 a közepesen súlyos betegséget okozó ágensekkel, például a szalmonellával és a HIV-vel foglalkozik. A BSL-3 a belélegzés útján súlyos betegséget okozó ágensekkel foglalkozik, mint például a tuberkulózis és a SARS-CoV-2. A BSL-4 a legveszélyesebb ágensekkel, például az ebolával és a Marburg-vírussal foglalkozik, amelyekre nincs kezelés. Minden szint meghatározza a műszaki ellenőrzéseket, a személyi védőfelszereléseket és a munkavégzési gyakorlatokat.

A biológiai biztonság nem csak a laboratóriumokról szól. Vonatkozik a kórházakra is, ahol a személyzet fertőző betegekkel foglalkozik. Vonatkozik a mezőgazdaságra, ahol a mesterségesen létrehozott organizmusok kiszabadulhatnak. Vonatkozik a biogyártásra is, ahol a szennyeződés tönkretehet egy tételt és károsíthatja a dolgozókat. A közös vonás az elszigetelés: a biológiai anyagokat ott kell tartani, ahol a helyük van.

A biológiai biztonsági hibák ritkák, de következményekkel járnak. Egy laboratóriumban szerzett fertőzésnek, egy módosított organizmus kibocsátásának vagy szennyeződési eseménynek súlyos következményei lehetnek. A szabályok azért léteznek, mert a kockázatok valósak.