Egy befektetési alap számos befektető pénzét gyűjti össze, és részvényekbe, kötvényekbe vagy más értékpapírokba fekteti be. Minden befektető az alap részvényeivel rendelkezik, amelyek arányos követelést jelentenek az alapul szolgáló eszközökre. Egy profi alapkezelő vezeti az alapot, aki dönti el, hogy mit vásároljon és mit adjon el. Az alap költségrátát számít fel, általában az eszközök évi 0,1–1,5 százalékát, a kezelési és működési költségek fedezésére.

A befektetési alapok két fő típusba sorolhatók. A nyíltvégű alapok nettó eszközértéken bocsátanak ki és váltanak vissza részvényeket, amelyet minden kereskedési nap végén számítanak ki. A zártvégű alapok fix számú részvényt bocsátanak ki, amelyekkel a részvényekhez hasonlóan kereskednek a tőzsdéken. A tőzsdén kereskedett alapok, vagy ETF-ek hasonlóak a befektetési alapokhoz, de egész nap kereskednek velük. Az indexalapok egy piaci indexet követnek, például az S&P 500-at, alacsony díjakkal. Az aktívan kezelt alapok megpróbálják felülmúlni az indexet, és magasabb díjakat számítanak fel.

A befektetési alapok diverzifikációt és professzionális kezelést kínálnak. Könnyen megvásárolhatók nyugdíjszámlákon és brókerplatformokon keresztül. Az Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet (SEC) is szabályozza őket, amely előírja a részesedések, díjak és kockázatok közzétételét. A tájékoztató egy részletes dokumentum, de tartalmazza a fontos részleteket.

A befektetési alapok elleni érv a költség. A legtöbb aktív alap a díjak levonása után alulteljesíti a benchmarkjait. 20 év alatt az 1 százalékos díj a hozam negyedét is felemésztheti. Ezért vonzottak az alacsony költségű indexalapok több billió dollárt. Az alapipar versenyképes, és a befektetőknek minden eddiginél több alacsony költségű lehetőségük van.