A legelők parlagon heverő, legeltetésre használt területek, amelyek általában túl szárazak, túl sziklásak vagy túl meredekek a műveléshez. A Föld szárazföldi területének nagyjából felét borítja, az amerikai Nyugattól és az ausztrál pusztaságtól a Száhel-övezetig és Közép-Ázsia sztyeppéiig. Legtöbbjük füves terület, cserjés terület vagy szavanna.

Ezeket a földeket nagyon alacsony intenzitású gazdálkodás jellemzi. Egy tehénnek akár több tucat hektárra is szüksége lehet ahhoz, hogy elegendő takarmányt találjon. A csapadék kiszámíthatatlan, az aszály pedig visszatérő jelenség. A pásztorok és a szarvasmarha-tenyésztők az évszakoknak megfelelően mozgatják az állatokat, követve a füvet. Egyes régiókban a vadon élő állatok megosztják a területet az állatállománygal, és a vízért és a takarmányért folytatott konfliktusok állandóak.

Gyakori legelőtípusok

• Rövidfüves és vegyesfüves préri
• Sivatagi cserje és zsályacsök sztyepp
• Trópusi szavanna és tövisbozót
• Alpesi és szubalpin rétek

A túllegeltetés a fő veszély. Amikor az állatokat túl sokáig tartják ugyanazon a területen, az ízletes növények eltűnnek, csupasz talaj jelenik meg, és erózió következik be. A legelők egészségének megőrzésére a rotációs legeltetés, a pihenőidők és a csapadékmennyiséghez igazított állatállomány-sűrűség a standard eszközök.