Az ugar alatt olyan mezőgazdasági területeket értünk, amelyeket egy vagy több vegetációs időszakban nem vetünk be, hogy a talaj visszanyerje termékenységét, felhalmozza a nedvességet, és megtörje a kártevők és betegségek ciklusait. A gyakorlat ősi: a római gazdák felváltva vetették a gabonát az ugarral, és a középkori háromtáblás rendszerben a földterület egyharmadát minden évben ugarként hagyták. Az ugar lehet csupasz, ahol a gyomokat talajműveléssel vagy gyomirtó szerrel irtják, vagy növényzettel beültetett, ahol takarónövényt termesztenek, majd később beépítik. A szárazföldi gazdálkodásban a nyári ugar tárolja a téli csapadékot a következő növény számára, bár a talajt sebezhetővé teszi az erózióval szemben, és csökkenti a hektáronkénti össztermelést. Az Európai Unióban a pihentetési politikák egykor előírták a gazdálkodók számára, hogy parlagon hagyják a földet a feleslegek csökkentése és a biológiai sokféleség támogatása érdekében; ma az ökológiai jelentőségű területek és az agrár-környezetvédelmi programok hasonló gyakorlatokat ösztönöznek. Az ugar élőhelyet biztosít a vadon élő állatok számára, és legeltetésre vagy szénatermesztésre is használható. A modern vetésforgók gyakran csökkentik a csupasz ugar területét a takarónövények és a változatos vetéssorozatok javára.