Amikor a Római Birodalom szétesett, és a nyugati egyház latin vonalon fejlődött, a keleti egyházak a görög és bizánci hagyományokat követték. A keleti ortodoxia ennek a folytonosságnak az élő formája. Központi területei továbbra is Görögország, Oroszország, a Balkán és a Közel-Kelet, bár a bevándorló közösségek az egész világra elvitték.

A doktrínát az első hét ökumenikus zsinat és az Egyház folyamatos konszenzusa határozza meg. A Szentháromság, Krisztus két természete és az ikonok tisztelete nem képezheti vita tárgyát. Az istentisztelet liturgikus, hosszadalmas és szimbolikában gazdag. Aranyszájú Szent János isteni liturgiája a szokásos vasárnapi istentisztelet; maga az épület a mennyország képmásaként értelmezhető, az ikonosztáz pedig a hajó és az oltár közötti határt jelöli. Az ikonok nem díszek, hanem ablakok a szentek és maga Krisztus jelenlétére.

A hatalom inkább zsinati, mint monarchikus. Egyetlen püspök sem rendelkezik olyan egyetemes joghatósággal, mint a római pápaság. Az autokefál egyházak – orosz, görög, szerb és mások – önmagukat kormányozzák, miközben közösségben maradnak. A szerzetesség, különösen az Athosz-hegyi hagyomány, továbbra is formálja a lelkiséget a Jézus-ima és a theosis, az emberi személy isteni életben való fokozatos részvételének keresése révén.

Az ortodoxok számára az Egyház elsősorban nem intézmény, hanem Krisztus teste, amely már minden eucharisztiában megízleli az eljövendő kort.