A Cannon-Bard érzelemelmélet szerint egy érzelmet kiváltó inger egyszerre váltja ki a fiziológiai választ és az érzelem szubjektív megtapasztalását. A kettő együtt fordul elő; egyik sem okozza a másikat.

Walter Cannon és Philip Bard az 1920-as években dolgozták ki ezt a nézetet a korábbi James-Lange elmélet ellen, amely szerint azért érzünk félelmet, mert futunk. Cannon azzal érvelt, hogy ugyanazok a testi változások mennek végbe különböző érzelmekben, és hogy ezek a változások gyakran túl lassúak ahhoz, hogy megmagyarázzák az érzelmi érzések gyorsaságát. Ehelyett a kulcsfolyamatokat a talamuszban találta, amelyről úgy vélte, hogy egyidejűleg küld jeleket az agykéregnek (amely az érzett érzelmet hozza létre) és az autonóm idegrendszernek (amely a testi választ hozza létre).

A későbbi kutatások finomították az anatómiát – a hipotalamusz és a limbikus struktúrák nagyobb szerepet játszanak, mint Cannon feltételezte –, mégis a szimultán generáció központi állítása továbbra is befolyásos. A modern elméletek gyakran magukban foglalják mind a Cannon-Bard, mind a James-Lange elmélet elemeit, elismerve, hogy a testből érkező visszajelzések színezhetik és fokozhatják az érzelmeket, még akkor is, ha nem az az egyetlen ok.

Cannon-Bard szerint, amikor egy medvével találkozunk az erdőben, a heves szívverés és a félelem érzése ugyanabban a pillanatban, ugyanabból a központi folyamatból fakad.