Amikor a pollen találkozik az orrnyálkahártyával, az immunsejtek, az úgynevezett hízósejtek hisztamint szabadítanak fel. Ez a molekula tüsszögést, viszketést, könnyező szemeket és nyáktermelést vált ki. Az antihisztaminok a receptoránál blokkolják a hisztamint, lecsillapítva a választ. Ezek a világ leggyakrabban használt gyógyszerei közé tartoznak, és a legtöbb ember gondolkodás nélkül szedett be egyet.

Az első generációs antihisztaminok, mint például a difenhidramin, átjutnak a vér-agy gáton, és álmosságot okoznak. Ez a mellékhatás hasznossá tette őket altatóként és mozgásszervi megbetegedés elleni szerként, de rossz választássá tette őket a nappali allergia enyhítésére. A második generációs gyógyszerek, mint például a loratadin és a cetirizin, úgy lettek kialakítva, hogy az agyon kívül maradjanak, így jelentős szedáció nélkül enyhítik a tüneteket. A cetirizin továbbra is álmosságot okoz egyes embereknél, ami emlékeztetőül arra, hogy az egyéni reakciók eltérőek.

Gyakorlati szempontok:

• Allergiás nátha. A második generációs antihisztaminok az első vonalbeli kezelések.
• Csalánkiütés. Az antihisztaminok csökkentik a viszketést és a csalánkiütést.
• Anafilaxia. Az antihisztaminok nem elegendőek. Az adrenalin a kezelés.
• Útbetegség. Az első generációs gyógyszerek, mint például a meklizin, jól működnek.

A helyi antihisztaminok szemcseppek és orrsprayek formájában léteznek. Lokálisan hatnak, és elkerülik a szisztémás mellékhatásokat.