A partvonalak és a fosszilis eloszlások egyeztetése egykor zavarba ejtette a geológusokat. A kontinensvándorlás az az elképzelés, hogy a kontinensek lassan mozogtak a Föld felszínén a geológiai idők során. Alfred Wegener a huszadik század elején összegyűjtötte a legfontosabb bizonyítékokat, bár a mechanizmus hiányzott, amíg a lemeztektonika meg nem adta.

A kontinensek illeszkedése, az ellentétes partokon található azonos kőzetsorok, valamint az ugyanazon faj fosszíliái, amelyeket ma már elkülönült területeken találtak, mind alátámasztották ezt az elképzelést. A Glossopteris flóra és a Mesosaurus maradványai Dél-Amerikában, Afrikában, az Antarktiszon és Ausztráliában is megjelennek, ami arra utal, hogy ezek a területek egykor egyesültek.

Ma a mozgást a lemeztektonika következményének tekintik. A kontinensek litoszférikus lemezeken úsznak, amelyek évente néhány centimétert mozdulnak el. A paleomágneses adatok és a GPS-mérés megerősítik a folyamatos sodródást. Az elmélet átalakította a geológiát azáltal, hogy a felszíni jellemzőket a föld mélyén zajló folyamatokkal kötötte össze.

• A kontinensek fokozatos mozgása az idő múlásával
• Fosszilis, kőzet- és partvonal-leletek alátámasztják
• Lemeztektonikai elmélettel magyarázva
• Mérhető ütemben folytatódik ma is