A realizmus egy irodalmi irányzat, amely a hétköznapi életet és az ismerős dolgokat igyekszik pontosan és idealizálás nélkül ábrázolni. A 19. században vált domináns irányzattá.

A realista írók, mint például Balzac, Flaubert, George Eliot és Tolsztoj, a közép- és munkásosztálybeli karakterekre, a társadalmi részletekre és a hétköznapi döntések következményeire összpontosítottak. A stílus a lényegre térő prózát, a gondos megfigyelést és a melodráma vagy a nyílt szerzői beavatkozás elkerülését követeli. A cselekmény inkább a karakterekből és a körülményekből fakad, mint a véletlenekből vagy isteni beavatkozásból. A szerző nem azt állítja, hogy a fikció tényszerű, hanem azt, hogy hű az élettapasztalatok textúráihoz és valószínűségeihez.

A realizmust a modernista és posztmodernista kísérletek is megkérdőjelezték, mégis erőteljes és népszerű irányzat maradt. A kortárs szépirodalom továbbra is merít technikáiból, még akkor is, ha más megközelítésekkel ötvözi azokat. A realista impulzus mindenhol folytatódik, ahol az írók megpróbálják a kitalált világot az olvasó sajátjával folytonosnak éreztetni.

Az a szépirodalom, amely a hétköznapi élményeket romantikus túlzások nélkül kívánja ábrázolni, a realista hagyományhoz tartozik.