A posztmodernizmus irodalmi ágait a fragmentáció, a paradoxonok, a megbízhatatlan narráció, az intertextualitás, valamint a nagy narratívákkal és a stabil jelentéssel szembeni szkepticizmus jellemzi. A huszadik század közepétől későig vált ismertté.

Az ehhez a stílushoz köthető írók – Pynchon, Barth, Calvino, Rushdie és sokan mások – játszadoznak a formával, keverik a magas és az alacsony kultúrát, és gyakran láthatóvá teszik a történetmesélés mesterkéltségét. A lineáris cselekmények átadják a helyüket a kollázsnak, a utánzatnak és az önreferenciának. Az olvasót gyakran emlékeztetik arra, hogy a szöveg egy konstruált tárgy, nem pedig egy átlátszó ablak a valóságra. Az irónia, a paródia és a fekete humor gyakori tónusregiszterek.

A posztmodernizmus a magas modernizmus formális ambíciói és maradék humanizmusa ellen lép fel, miközben kiterjeszti annak néhány kísérleti impulzusát is. A kritikusok vitatják, hogy koherens mozgalomról vagy tendenciák laza csoportjáról van-e szó. Technikái széles körben elérhetővé váltak, így a valaha radikálisnak tartott elemek ma már megjelennek a mainstream szépirodalomban és a populáris médiában.

Az az irodalom, amely nem bízik a mestertörténetekben, és a törött formákban, a kevert hangokban és a nyitott játékban gyönyörködik, posztmodern módon működik.