A drámai irónia akkor keletkezik, amikor a közönség tud valamit, amit egy vagy több szereplő nem. A két tudatossági szint közötti eltérés feszültséget, humort vagy pátoszt teremt.

Az Oedipus Rex című filmben a közönség jóval korábban megérti Oidipusz valódi származását, mint ő maga; minden magabiztos lépése, amit az igazság felé tesz, elmélyíti az iróniát. A vígjátékokban ugyanez a struktúra nevetést vált ki, miközben a szereplők a közönség által birtokolt tények ismeretében hibáznak. A thriller- és horrorfilmek a drámai iróniát azzal a céllal használják ki, hogy a nézők meglássák azt a veszélyt, amelyet a főhős még nem vett észre.

A drámai irónia különbözik a verbális iróniától (amikor az ellenkezőjét mondjuk annak, amit gondolunk) és a szituációs iróniától (ami az elvárások megfordítása). A közönség és a szereplő közötti kapcsolat strukturális jellemzője. A hatás az információ gondos közlésétől függ: a közönségnek a megfelelő pillanatban kell megtudnia a kulcsfontosságú tényt, majd figyelnie kell, hogyan működnek a szereplők anélkül, hogy ez a tény hiányozna.

Amikor a nézők olyan ismeretekkel rendelkeznek, amelyek a szereplőknek hiányoznak, a drámai irónia érvényesül.