A katarzis az érzelmi felszabadulás vagy megtisztulás, amelyet a közönség a művészeten, különösen a tragédián keresztül tapasztal meg. Arisztotelész a kifejezést a szánalom és a félelem színházi hatásának leírására használta.

Egy jól elkészített tragédia során a nézők intenzív érzelmeket éreznek a szereplők nevében, és a történet végkifejletében ezek az érzelmek valahogy tisztulnak vagy lecsengenek. A pontos mechanizmusról évszázadok óta vitatkoznak – hogy a katarzis megtisztulást, megtisztulást vagy intellektuális tisztulást jelent-e –, de a lényeg továbbra is az, hogy a komoly dráma a közönséget megindíthatja, mégis helyreállíthatja, ahelyett, hogy egyszerűen csak lesújtja. A későbbi gondolkodók kiterjesztették ezt az elképzelést más művészetekre és az érzelmek kifejezésének terápiás értékére.

A katarzis a közönség elköteleződésétől és a mű azon képességétől függ, hogy az érzelmi intenzitást célirányosan tudja-e érvényesíteni. Amikor az élmény kiérdemeltnek érződik; amikor manipuláltnak, a hatás puszta szentimentalizmussá omlik.

Egy erőteljes tragédia utáni csend, amikor erős érzések merülnek fel, majd lecsillapodnak, az élmény, amit a katarzis megnevez.