Az 1970-es években valami olyasmi történt, amit a közgazdászok lehetetlennek tartottak. Az infláció és a munkanélküliség egyszerre emelkedett. A standard Phillips-görbe szerint ezek az értékek ellentétes irányban mozogtak. A stagfláció, a stagnáló növekedés és a magas infláció kombinációja, megszegte ezt a szabályt, és a makrogazdasági elmélet újragondolását kényszerítette ki.

A kiváltó ok egy kínálati sokk volt. Az OPEC 1973-ban olajembargót vezetett be, és a nyersolaj ára megnégyszereződött. A magasabb energiaárak az egész gazdaságban felfelé nyomták az árakat. Ugyanakkor a növekedés lelassult és a munkanélküliség is megnőtt. A központi bankok dilemmával szembesültek. A kamatemelés ugyan küzdene az infláció ellen, de elmélyítené a recessziót. A kamatcsökkentés támogatná a növekedést, de rontaná az inflációt. Nem volt jó választás.

A tapasztalat maradandó nyomot hagyott. Meggyőzte a központi bankokat, hogy az infláció megfékezését helyezzék előtérbe, még a magasabb munkanélküliség árán is. Paul Volcker, a Federal Reserve elnöke 1979 és 1987 között, közel 20 százalékra emelte a kamatlábakat, hogy megtörje az inflációt. Ez működött, de súlyos recessziót váltott ki. Azóta a stagfláció ritka, bár az energiaárak és az infláció 2022-es megugrása félelmeket keltett a visszatéréstől.

Stagfláció okai

• Kínálati sokkok, mint például az olajembargók
• Túlzott pénznövekedés
• Bér-ár spirálok
• Gyenge politikai válaszok
• Külső gazdasági zavarok