Az ökológusok egykor a szukcessziót egy stabil tetőpontközösséghez vezető szakaszok sorozataként írták le. A kopár mezőt füvek, majd cserjék, pionírfák, végül pedig egy érett erdő váltja fel, amely addig fennmarad, amíg meg nem zavarják. Ez az elképzelés központi szerepet játszott Frederic Clements munkásságában a 20. század elején. Azt állította, hogy minden régiónak egyetlen, az éghajlat által meghatározott tetőpontja van, és hogy a szukcesszió e felé halad, mint egy felnőtté fejlődő élőlény.

Ez a nézet nagyrészt megváltozott. A modern ökológia a közösségeket dinamikusnak és zavarvezéreltnek tekinti. Egy erdő soha nem érhet el stabil végpontot. A tüzek, viharok, rovarok és az emberi földhasználat ismételten visszaállítja a szukcessziót. Henry Gleason az 1920-as években azt állította, hogy a közösségek a körülményekre egyedileg reagáló fajok laza közösségei, nem pedig integrált szuperorganizmusok. Nézete idővel támogatást nyert. Ma az ökológusok késői szukcessziós vagy öreg növésű közösségekről beszélnek, nem pedig egyetlen tetőpontról.

Utódlási szakaszok

• Pionír fajok: elsőként benépesítik a csupasz földet.
• Köztes fajok: cserjék és gyorsan növő fák.
• Késői szukcesszió: lassan növő, árnyéktűrő fák.
• Zavar: tűz, vihar vagy emberi beavatkozás visszaállítja a sorozatot.

Az őserdők továbbra is fontosak. Szént tárolnak, máshol nem található fajoknak adnak otthont, és évszázadokig tart kifejlődésük. Védelmük nem a tetőpont eléréséről szól, hanem arról, hogy hagyjuk a természetes folyamatokat folytatódni.