1975-ben Georges Köhler és César Milstein kifejlesztettek egy technikát azonos antitestek előállítására egyetlen sejtvonalból. Egy antitestet termelő B-sejtet egy mielómasejttel egyesítettek, így létrehozva egy hibridómát, amely korlátlanul képes osztódni és egyetlen antitestet termelni. Megszülettek a monoklonális antitestek. A felfedezés 1984-ben Nobel-díjat kapott.

Egy monoklonális antitest egy specifikus célponthoz, egy epitóphoz kötődik. Ez a specificitás teszi őket hatékony gyógyszerekké. Blokkolhatják a rákot elősegítő fehérjét, megjelölhetik a rákos sejteket az immunrendszer általi elpusztításra, vagy semlegesíthetik a vírusokat. Közvetlenül a célsejthez is képesek gyógyszerhatóanyagot juttatni. Az első terápiás monoklonális antitestet, a muromonabot 1986-ban engedélyezték. Azóta több százat engedélyeztek rák, autoimmun betegségek, fertőző betegségek és migrén kezelésére.

A monoklonális antitesteket emlős sejtkultúrákban, általában kínai hörcsög petefészek sejtekben állítják elő. Az eljárás drága és összetett. Az antitesteket a táptalajból kell tisztítani, és hatékonyságukat, tisztaságukat és biztonságosságukat ellenőrizni kell. Általában intravénás infúzióban vagy szubkután injekcióban adják be őket, mivel lenyelés esetén megemésztődnének.

A monoklonális antitestek neve felfedi eredetüket. Az emberi antitestek -umab végződésűek. A humanizált antitestek -zumab végződésűek. A kiméra antitestek -ximab végződésűek. Az utótag nem csupán egy címke. Megmutatja, hogy a molekula mennyiben emberi eredetű, és milyen valószínűséggel vált ki immunválaszt.