A központi bankok monetáris politikával irányítják a gazdaságot. Emelik vagy csökkentik a kamatlábakat, vásárolnak vagy eladnak állampapírokat, és módosítják a tartalékolási követelményeket. A cél az infláció alacsonyan, a foglalkoztatottság magas szinten és a pénzügyi rendszer stabilitása. Az Egyesült Államokban a Federal Reserve kettős mandátummal rendelkezik: a maximális foglalkoztatottság és az árstabilitás. Az Európai Központi Bank 2 százalék közelében lévő inflációs célt tűzött ki maga elé. A Japán Bank évtizedek óta agresszív lazítást folytat.

A fő eszköz a kamatláb. Amikor a Fed emeli a szövetségi alapkamatot, a hitelfelvételi költségek az egész gazdaságban emelkednek. A jelzáloghitelek, az autóhitelek és a hitelkártya-kamatok követik a példát. A vállalkozások kevesebbet fektetnek be. A fogyasztók kevesebbet költenek. Az infláció csökken, de a növekedés lassul. Amikor a Fed csökkenti a kamatlábat, az ellenkezője történik. Az alacsonyabb kamatlábak ösztönzik a hitelfelvételt és a költekezést. A kihívás az időzítés. Ha túl későn cselekszünk, az infláció felgyorsul. Ha túl korán cselekszünk, a gazdaság leáll.

Amikor a kamatlábak elérik a nullát, a központi bankok nem hagyományos eszközökhöz folyamodnak. A mennyiségi lazítás során hosszú lejáratú kötvényeket vásárolnak a hosszú lejáratú kamatlábak csökkentése és a likviditás befecskendezése érdekében. Az előretekintő iránymutatás a jövőbeli politikai szándékokat közli a várakozások alakítása érdekében. A hozamgörbe-szabályozás közvetlenül korlátozza a hosszú lejáratú kamatlábakat. Ezeket az eszközöket 2008 után, majd 2020-ban is agresszíven alkalmazták.

A monetáris politika nem mindenható. Nem tudja megoldani a kínálati sokkokat, a költségvetési hiányokat vagy a strukturális problémákat. Késleltetetten működik. És a hatásai egyenetlenek, jobban segítve az eszköztulajdonosokat, mint a bérből élőket. A monetáris politika korlátai egyre világosabbá válnak.