A bankok határokon átnyúlóan működnek, de a szabályozás nemzeti. Ez az eltérés problémákat okozott. Az 1970-es években az egyik ország bankcsődjei veszélyeztették a többi ország stabilitását. Válaszul tíz ország központi bankjának elnökei 1974-ben megalakították a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottságot. A bizottság Bázelben, Svájcban ülésezik, és olyan szabványokat ad ki, amelyeket az országok önkéntesen elfogadnak.

Az első, 1988-as bázeli megállapodás minimális tőkekövetelményeket határozott meg. A bankoknak a kockázattal súlyozott eszközeik legalább 8 százalékának megfelelő tőkével kellett rendelkezniük. Ez azt jelentette, hogy egy 100 millió dolláros hitellel rendelkező banknak 8 millió dollár tőkével kellett rendelkeznie. Az elképzelés az volt, hogy a bankok csőd nélkül tudják elnyelni a veszteségeket. A 2004-es Bázel II. megállapodás finomította a szabályokat, lehetővé téve a bankok számára, hogy belső modelleket használjanak a kockázatértékeléshez. Ez a megközelítés 2008-ban visszafelé sült el, amikor ezek a modellek alábecsülték a jelzáloggal fedezett értékpapírok kockázatait.

A 2010-ben elfogadott és a következő évtizedben fokozatosan bevezetett Bázel III szigorította a tőkekövetelményeket, bevezette a tőkeáttételi mutatót és likviditási szabályokat. A bankoknak elegendő, kiváló minőségű likvid eszközzel kell rendelkezniük ahhoz, hogy túléljenek egy 30 napos stresszforgatókönyvet. Emellett anticiklikus puffert kell fenntartaniuk, amely jó időkben halmozódik fel, és rossz időkben felszabadítható.

A bázeli megállapodások nem törvények. Ezek szabványok. Minden ország a saját szabályozásain keresztül hajtja végre őket. Az Egyesült Államok, az Európai Unió és más joghatóságok is átvették a Bázel III különböző változatait, bár nem teljesen azonosan. A különbségek a nemzetközi bankok számára fontosak.