1967-ben Jocelyn Bell Burnell egy 1,337 másodpercenként pulzáló rádiójelet észlelt. Annyira szabályos volt, hogy a csapat röviden LGM-1-nek, azaz kis zöld emberkéknek nevezte el. Kiderült, hogy egy pulzár, egy gyorsan forgó neutroncsillag, amely mágneses pólusaiból sugárnyalábokat bocsát ki. Ahogy a csillag forog, a sugarak világítótoronyként söpörnek el a Föld mellett, minden fordulattal egy impulzust keltve.

A pulzárok hihetetlenül stabil órák. Némelyik másodpercenként több százszor forog, a periódusidőjük pedig jobb, mint egymilliomod másodperc pontosságú. Ez a pontosság hasznossá teszi őket az általános relativitáselmélet tesztelésében, a gravitációs hullámok detektálásában, sőt még az űrhajók navigációjában is. A Voyager szondák aranylemezeiken egy pulzártérképet is hordoznak, amely a Föld galaxisbeli helyét mutatja.

Nem minden pulzár egyforma. A legtöbb rádióhullámokban pulzál, de némelyik röntgen- vagy gamma-sugarakat bocsát ki. A magnetárok egy rendkívül erős mágneses mezővel rendelkező pulzártípus. Az ezredmásodperces pulzárokat egy kísérőcsillagról felvett anyag hozza létre. Ezek a legpontosabb órák az univerzumban.

A pulzárok felfedezéséért 1974-ben Nobel-díjat kaptak. Bell Burnellt, aki az első megfigyelést tette, nem vették be a tanulmányba, ami máig vitatott döntés.