Egy faragott vagy öntött alak áll egy szentélyben, és felajánlásokat és imákat fogad el hozzá. Ez az alak bálvány, ha a hívők istenségként vagy egy istenség lakhelyeként kezelik. Ez a szokás ősi és széles körben elterjedt.

A bálványok konkrét fókuszt adnak az áhítatnak, és kézzelfoghatóvá teszik a láthatatlant. A monoteista hagyományokon belüli kritikusok elítélik a bálványimádást, mint a teremtő és a teremtett dolgok összekeverését. A képhasználat védelmezői különbséget tesznek a kép által képviselt dolog iránti tisztelet és magának az anyagi tárgynak az imádata között. A vita viszont ikonoklaszmához és ikontiszteléshez vezetett.

A szó szerinti szobrokon túl a vallási tanítók óva intenek attól, hogy a gazdagságot, a hatalmat vagy az ideológiát funkcionális bálványokként kezeljük. A kifejezés így a fizikai tárgyaktól bármely véges valóságra kiterjed, amelyhez végső soron hűséget fogadunk el. A fizikai bálványok továbbra is központi szerepet játszanak Ázsia, Afrika és másutt élő hagyományaiban.

Egy bálvány olyan áhítatot sűrít magába, ami egyébként szórványos maradna.