A zen a mahájána buddhizmus egyik iskolája, amelynek központi gyakorlata a meditáció, célja pedig a közvetlen betekintés. Kínában keletkezett csán néven, majd Japánba került, ahol zen néven virágzott, és azóta világszerte elterjedt.

A hagyomány eredetét Buddha Mahákásjapának adott szó nélküli dharma-átadására, valamint Bodhidharma legendás kínai érkezésére vezeti vissza. A történelmi fejlődés összetettebb, magában foglalja az indiai meditációs technikák kölcsönhatását a kínai kultúrával és a taoista érzékenységgel. Két fő japán ág alakult ki: a rinzai, amely paradox találós kérdéseket, úgynevezett koanokat használ az áttörés kiváltására, és a szóto, amely a sikantazát, a „csak ülést” hangsúlyozza anélkül, hogy szándékosan törekedne bármilyen adott állapotra.

A zen képzés szigorú. A hosszú órákon át tartó ülő meditáció, a testtartásra és a légzésre való odafigyelés, valamint egy tanár útmutatása a hétköznapi eszközök. A megvilágosodást úgy írják le, mint a saját valódi, már teljes természetünk hirtelen felismerését. A művészeti formák – a tusfestészet, a kalligráfia, a kerttervezés, a teaszertartás – ugyanazon meglátások eszközeivé váltak, amelyek a mindennapi tevékenységekben is kifejezésre jutottak.

A zen nem bízik a bonyolult doktrínákban és a szóbeli magyarázatokban. Nem az a lényeg, hogy beszéljünk a Holdról, hanem hogy lássuk.