A taoizmus azzal a megfigyeléssel kezdődik, hogy a világnak van egy rendje. A tao maga ez az út – a mintázott, spontán folyamat, amely által a menny, a föld és a tízezernyi dolog kibontakozik. Az ember akkor virágzik, amikor vele együtt mozog, nem pedig ellene.

Az alapvető szövegek a legendás Laozinak tulajdonított Tao Te King, valamint a Zhuangzi, egy történetek és érvek gyűjteménye, amely a merev kategóriáktól való szabadságot ünnepli. Mindkettő a kényszerített cselekvés és a túlzott törekvés ellen int. A Wu wei, amelyet gyakran „nem cselekvésnek” fordítanak, nem passzivitás, hanem a körülményekhez annyira igazított cselekvés, hogy nem hagy súrlódást. Az egyszerűség, az alázat, valamint a lágy és engedékeny dolgok előnyben részesítése a kemény és agresszívvel szemben visszatérő témák.

A vallásos taoizmus később bonyolult rituálékat, belső alkímiát, valamint istenségek és halhatatlanok panteonját fejlesztette ki. A légzés, az étrend és a meditáció technikái a hosszú életet vagy a spirituális transzcendenciát célozták. A két irányzat – a filozófiai és a vallási – mindig is jobban átfedésben volt egymással, mint azt a nyugati osztályozások néha megengedik.

A hétköznapi kínai életben a taoista eszmék továbbra is meghatározzák a természettel, az egészséggel és az emberi kontroll korlátaival kapcsolatos hozzáállást. A hagyomány kevésbé marad doktrínák rendszere, mint inkább egy művelt érzékenység: az az érzés, hogy a világegyetem már mozgásban van, és hogy a bölcsesség abban rejlik, hogy megtaláljuk a helyünket ebben a mozgásban.