A James-Lange érzelemelmélet szerint az érzelem megtapasztalása az érzelmeket kiváltó ingerre adott fiziológiai válaszok tudatosítása. Félünk, mert remegünk; szomorúak vagyunk, mert sírunk.

William James és Carl Lange egymástól függetlenül vetették fel az elképzelést a tizenkilencedik század végén. Ez megfordította a józan ész szerinti sorrendet, amelyben az érzés az első, a testi kifejezés pedig ezt követi. Az elmélet szerint a különböző érzelmek a testi változások különböző mintázataival társulnak, és ezeknek a változásoknak az érzékelése alkotja az érzelmet. A testi visszajelzés nélkül az elmélet szerint az érzelmi élmény halvány lenne vagy hiányozna.

A kritikusok, köztük Walter Cannon, azzal érveltek, hogy a testi változások túl hasonlóak az érzelmek között, és túl lassúak ahhoz, hogy magyarázatot adjanak az érzések gyorsaságára. Későbbi kutatások kimutatták, hogy a testből érkező visszajelzések befolyásolják az érzelmi élményt – az arckifejezésből érkező visszajelzések és az interoceptív tudatosság egyaránt számítanak –, mégis a kogníció és az értékelés is jelentős szerepet játszik. A kortárs elméletek gyakran egy összetettebb folyamat egyik összetevőjeként kezelik a James-Lange-féle meglátást.

Az elmélet maradandó hozzájárulása az az állítás, hogy a test nem pusztán az a színpad, amelyen az érzelem megnyilvánul; hanem maga az érzelem része.