Amikor a vallási hatóságok közvetlenül uralkodnak, vagy amikor a törvények kifejezetten vallási doktrínákból származnak, világi felülbírálás nélkül, a rendszer teokrácia. A politikai és a spirituális vezetés összeolvad vagy szorosan összehangolódik.

A történelmi teokráciák közé tartoznak a pápai uralom bizonyos időszakai és Kálvin genfi ​​rendszere. Kortárs vagy részleges példák jelennek meg, ahol a klerikális testületek vétójoggal rendelkeznek a törvényhozás és a közhivatalok felett. A teokratikus igények isteni tekintélyen alapulnak, nem pedig pusztán a népi beleegyezésen vagy örökletes jogon.

A teokráciák korlátozzák a vallási nézeteltéréseket, és gyakran a szent törvények szerint szabályozzák a személyes viselkedést. Erős társadalmi kohéziót biztosíthatnak a hívők között, miközben konfliktust szítanak a nem hívőkkel és az egyéni jogok modern elvárásaival. A teokratikus uralomtól való eltávolodás jellemzően vitatott, mivel nemcsak a politikai berendezkedést, hanem a legitimitás végső forrásait is megkérdőjelezi.

Egy teokráciában az uralkodó megkérdőjelezése úgy is megfogalmazható, mint maga az isteni rend megkérdőjelezése.