A természetjog a természetből és az észből, nem pedig a törvényhozásból származó jogrendszer. Azt állítja, hogy vannak objektív erkölcsi elvek, amelyeket az emberi törvényeknek tükrözniük kell. Ha egy emberi törvény ellentmond a természetjognak, akkor igazságtalan, és nem köti a lelkiismeretet. Az elképzelés Arisztotelészig és a sztoikusokig nyúlik vissza, akik azt állították, hogy a világegyetemet racionális rend hatja át, és hogy az emberek az ész útján felfedezhetik azt. Aquinói Szent Tamás a 13. században rendszerezte a természetjogot, azzal érvelve, hogy az az racionális teremtmények részvétele Isten örök törvényében.

A természetjog elmélete nagy hatással volt az etikára, a politikára és a jogtudományra. Az emberi jogokat azzal indokolja, hogy bizonyos jogosultságok az emberi természet velejárói. A kötelességeket is megalapozza, azzal érvelve, hogy bizonyos cselekedetek eredendően rosszak. A kritikusok azzal érvelnek, hogy a természetjog homályos, hogy az emberi természettel kapcsolatos vitatott feltételezéseken alapul, és hogy igazságtalan intézmények igazolására használták. A védelmezők azt válaszolják, hogy a természetjog racionális alapot biztosít az erkölcs számára, amely nem függ a kinyilatkoztatástól vagy a konvencióktól. A vita a jogfilozófiában, a bioetikában és a politikai elméletben folytatódik.

A természetjog főbb jellemzői

• Objective. Az erkölcsi elvek az ész által felfedezhetők.
• Universal. Minden emberre vonatkoznak.
• Normatív. Az emberi törvényeknek meg kell felelniük ezeknek.
• Teleologikus. Az emberi természetben és célban gyökereznek.

A természeti törvény nem ugyanaz, mint a természet törvényei, amelyek leírják, hogyan viselkednek a dolgok. A természeti törvény előírja, hogyan kell a dolgoknak lenniük.