Alexander Fleming 1928-ban vette észre, hogy egy penész elpusztította az egyik Petri-csészén lévő baktériumot. Ez a megfigyelés vezetett el a penicillin kifejlesztéséhez, és egy évszázadnyi olyan gyógyszer kifejlesztéséhez, amelyek az egykor halálos fertőzéseket kisebb kellemetlenségekké változtatták. Az antibiotikumok elpusztítják a baktériumokat, vagy megakadályozzák a szaporodásukat. A vírusok ellen nem tesznek semmit, ezért a megfázás vagy az influenza nem reagál rájuk.

A főbb osztályok különböző bakteriális célpontokat támadnak. A penicillinek és a cefalosporinok lebontják a sejtfalat. A tetraciklinek és a makrolidok blokkolják a fehérjeszintézist. A fluorokinolonok zavarják a DNS-replikációt. Minden osztálynak van egy spektruma, ami azt jelenti, hogy a baktériumok körét lefedi, és egy sor mellékhatása. A széles spektrumú gyógyszerek sok fajt érintenek; a keskeny spektrumúak csak néhányat. A jó választás azt jelenti, hogy a gyógyszert a kórokozóhoz igazítjuk, ideális esetben tenyésztés után.

A rezisztencia a modern antibiotikum-használat központi problémája:

• Overuse. A vírusfertőzések kezelésére felírt gyógyszerek gyakorlatot adnak a baktériumoknak a túlélésben.
• Befejezetlen tanfolyamok. A korai leállítás a legmakacsabb baktériumokat is életben hagyhatja.
• Mezőgazdasági felhasználás. Az állatállomány rutinszerű adagolása nagymértékben rezisztenciát okoz.
• Kevés új gyógyszer. Az új osztályok fejlesztésének folyamata lelassult, miközben a rezisztencia növekszik.

A kórházakban működő antibiotikum-felhasználási programok célja, hogy a megfelelő gyógyszert, a megfelelő adagban és a megfelelő ideig írják fel. A tét egyértelmű: a korábban könnyen kezelhető fertőzések egyre nehezebben kezelhetők.