Két azonos hangmagasságú és hosszúságú hang teljesen eltérően szólhat attól függően, hogyan kezdődnek és végződnek. Az artikuláció leírja ezeket a különbségeket. A legato simán köti össze a hangokat; a staccato lerövidíti őket; a hangsúlyok pedig extra súlyt adnak a kiválasztott hangoknak.

A vonósok változtatják a vonó nyomását és sebességét. A fúvósok a nyelvet és a levegőt szabályozzák. A zongoristák a fel- és leütést szabályozzák. Az énekesek mássalhangzókat és magánhangzókat formálnak. A kottában található jelölések irányítják ezeket a választásokat, de a tapasztalt előadók ösztönösen is alkalmazzák az artikulációt a frázisok tisztázása érdekében.

A tiszta artikuláció segít a hallgatóknak a ritmus és a struktúra érzékelésében. A zavaros artikuláció még egy jól megírt sort is elmoshat. Együttes játékban az egységes artikuláció tartja össze a csoportot. A zeneszerzők és a szerkesztők gondosan megjelölik az artikulációkat, mert azok a zene karakterének részét képezik.

A gyakorlat gyakran izolálja az artikulációt, így a fizikai gesztusok automatikussá válnak.