Egy legelő, amely minden pásztor számára nyitott. Mindenki nyer azzal, hogy újabb állatot tenyészt. A túllegeltetés költségét mindenki viseli. Így minden pásztor több állatot tenyészt, és a legelő tönkremegy. Ez a forgatókönyv, amelyet Garrett Hardin írt le egy 1968-as esszéjében, a közös javak tragédiája. Megmagyarázza, miért merülnek ki a megosztott erőforrások, még akkor is, ha mindenki tudja, hogy a kimenetel rossz lesz.

A logika meggyőző, de Hardin eltúlozta az elkerülhetetlenséget. Elinor Ostrom évtizedeket töltött a közös erőforrásokkal sikeresen gazdálkodó közösségek tanulmányozásával. A svájci gazdák évszázados szabályokkal kormányozzák az alpesi legelőket. A spanyol öntözőkörzetek választott bíróságokon keresztül osztják el a vizet a gazdák között. A japán falvak halászati ​​kvótákat határoznak meg. Ezek a rendszerek azért működnek, mert egyértelmű szabályokat, ellenőrzést és fokozatos szankciókat ötvöznek.

A tragédia akkor valós, ha nincs kormányzás. A nemzetközi vizek, a légkör és a világűr mind sebezhető. A megoldás nem mindig a privatizáció vagy az állami ellenőrzés. Néha a helyi körülményekhez igazított közösségi gazdálkodás. Ostrom Nobel-díjat kapott azért, mert kimutatta, hogy a közösségek piacok vagy államok nélkül is képesek megoldani a kollektív cselekvéssel kapcsolatos problémákat. Ez a felismerés átalakította a közgazdászok és a politikai döntéshozók gondolkodásmódját az erőforrás-gazdálkodásról.

Commons példák

• Óceáni halászat
• Légköri szén
• Felszín alatti víztartó rétegek
• Közlegelő
• Antarktiszi krill állományok