A kormányoknak két fő eszközük van a gazdaság irányítására: a monetáris politika, amelyet a központi bankok irányítanak, és a fiskális politika, amelyet a törvényhozók és a pénzügyminisztériumok irányítanak. A fiskális politika az adóztatást és a kiadásokat jelenti. Amikor a kormány csökkenti az adókat vagy hidat épít, az fiskális politika. Amikor adókat emel vagy megnyirbál egy programot, az szintén fiskális politika.

Recesszió idején sok közgazdász az expanzív fiskális politikát részesíti előnyben: csökkenti az adókat, többet költ, hagyja a hiányt növekedni. Az ötlet az, hogy pénzt tegyünk az emberek zsebébe és munkahelyeket teremtsünk, amikor a magánszektor visszahúzódik. Fellendülés idején az elv fordított: adóemelést vagy kiadáscsökkentést kell alkalmazni a dolgok lehűlése és a fiskális mozgástér újjáépítése érdekében. A gyakorlatban a politikusok sokkal könnyebbnek találják a költekezést, mint a szigorítást.

A fiskális politika lassan működik. Az adócsökkentések időbe telik, mire hatással vannak a viselkedésre. Az infrastrukturális projektek megtervezése és megvalósítása évekig tart. Mire az ösztönző intézkedések érvénybe lépnek, a recesszió véget érhet. Az automatikus stabilizátorok, mint például a munkanélküli segély, gyorsabban hatnak, mert új jogszabályok nélkül lépnek életbe. Ezért a közgazdászok gyakran előnyben részesítik őket a diszkrecionális programokkal szemben.

Költségvetési eszközök

• Jövedelem- és társasági adók
• Kormányzati kiadások árukra és szolgáltatásokra
• Átutalásos kifizetések, például munkanélküli segélyek
• Infrastrukturális beruházások
• Adókedvezmények és támogatások