A két lábon járás az emberi leszármazási vonal egyik meghatározó vonása. A kétlábúság a homininákénál évmilliókkal a nagy agyak vagy kőeszközök megjelenése előtt jelent meg. A fosszilis bizonyítékok, beleértve a tanzániai Laetoli lábnyomait és Lucy medencéjét, azt mutatják, hogy a korai hominináké egyenesen jártak, miközben továbbra is fákon töltötték az idejüket. Az eltolódás nem egyik pillanatról a másikra történt. A csontváz fokozatos átalakulása volt több millió év alatt.

Az okát továbbra is vitatják. Egyes kutatók a klímaváltozásra hivatkoznak: ahogy az erdők zsugorodtak és a szavannák terjeszkedtek, a facsoportok közötti járás hatékonnyá vált. Mások szerint felszabadította a kezeket az élelmiszer, szerszámok vagy csecsemők hordozásához. Egy másik elmélet szerint a kiálló magasság csökkentette a hőnek való kitettséget a nyílt napon. Ezek a magyarázatok nem zárják ki egymást.

Anatómiai jelek

• Rövid és tál alakú medence, nem pedig hosszú és lapos.
• S-görbületű gerinc, amely a fejet a csípő fölé helyezi.
• A lábcsontok befelé dőlnek, így a lábfejek a test középpontja alá kerülnek.
• Egy nagylábujj a többivel egy vonalban, ahelyett, hogy szembeállítható lenne.

A kétlábúság nem csak az emberekre jellemző, de a főemlősök között ritka. Ez teremtette meg a terepet mindennek, ami később történt.