Ézsaiás látomása az Úrról, aki a templomban trónol, olyan lényeket is tartalmaz, akiket szeráfoknak nevez. Mindegyiknek hat szárnya van: kettő az arcát, kettő a lábát és kettő a repüléshez. Így kiáltanak egymásnak: „Szent, szent, szent a Seregek Ura!” Maga a név egy héber szótőből ered, amelynek jelentése „égni”, ezért gyakran égőként értelmezik őket.

A későbbi keresztény angelológiában a szeráfok foglalják el a kilenc angyalkórus legmagasabb rangját. Istenhez legközelebb állva, szeretettel és tiszta imádattal telve. A középkori írók és művészek fejlesztették ki a képeket – lángok, több szárny, intenzív összpontosítású arcok. A Trisagion, a háromszorosan szent himnusz, kiáltásuk visszhangjaként lépett be mind a keleti, mind a nyugati liturgiába.

A zsidó hagyomány is őrzi a szeráfokat, néha a pusztai tüzes kígyókkal vagy más mennyei lényekkel azonosítva őket. A hagyományokban távol állnak a hétköznapi tapasztalattól, mégis egyértelmű a funkciójuk: a szüntelen imádatot modellezik, amely a megfelelő válasz az isteni jelenlétre.

Amikor a templom azt énekli, hogy „Szent, szent, szent”, legalábbis szándékában csatlakozik ahhoz az énekhez, amelyet a szeráfok soha nem hagynak abba.