A tizenkilencedik század közepén Perzsiában egy Mirza Husayn-Ali nevű fiatal kereskedő egy új kinyilatkoztatás hordozójának kiáltotta ki magát. Felvette a Bahá’u’lláh, „Isten dicsősége” címet, és azt tanította, hogy a világ nagy vallásai egyetlen isteni tanterv egymást követő fejezetei. A bahá’í hit ebből az állításból nőtte ki magát.

Központi meggyőződései Isten egysége, a vallás egysége és az emberiség egysége. Az olyan próféták, mint Ábrahám, Mózes, Jézus, Mohamed és Buddha, mind ugyanazon isteni akarat megnyilvánulásainak tekinthetők, akik mindegyike megfelelt annak a kornak, amelyben megjelent. Bahá’u’lláh saját írásai az előítéletek felszámolását, a nők és férfiak egyenlőségét, az egyetemes oktatást és egy olyan világméretű szövetségi rendszert sürgetnek, amely képes a béke megteremtésére. A hitnek nincs papsága; a közösség által választott helyi és országos szellemi tanácsok irányítják az igazgatást, és a Haifában található Egyetemes Igazságosság Háza irányítja a globális közösséget.

Az üldöztetés a kezdetektől fogva meghatározta történelmét. Iránban a korai hívőket bebörtönzés és kivégzés fenyegette; ez a minta enyhébb vagy súlyosabb formában több országban is folytatódik. A nyomás ellenére a közösség a legtöbb országra kiterjedt, és több millió követője van. A napi ima, az éves böjt és a tizenkilenc hónapos naptár határozza meg a bahá’í-ok magán- és közösségi életét.

A hit nem a múlttal való szakításként, hanem az isteni és az emberi közötti kibontakozó párbeszéd legújabb állomásaként jelenik meg.