Az oximoron olyan szókép, amely ellentmondásos szavakat egyetlen kifejezésben egyesít. Az ellentétek ütközése paradox hatást kelt.

A „süketítő csend”, az „élő halál” és az „édes bánat” közismert oximoronok. Ez a kifejezés arra kényszeríti az olvasót, hogy két összeegyeztethetetlen fogalmat egyben tartson, gyakran egy összetettebb igazságot tárva fel, mint amit bármelyik kifejezés önmagában kifejezhetne. A költők és a drámaírók az oximoront ambivalens érzelmi állapotok megragadására használják; a mindennapi beszéd hangsúlyozásra vagy iróniára. Shakespeare darabjai gazdagok az alakokban.

Az oximoron abban különbözik a paradoxontól, hogy a kifejezés, nem pedig a kijelentés szintjén működik, bár a kettő szorosan összefügg. Egy sikeres oximoron egyszerre meglepő és találó; egy erőltetett csupán okosnak hat. A figura a teremtett feszültségből és az ellentmondás feloldásához vagy elfogadásához szükséges rövid mentális erőfeszítésből táplálkozik.

Amikor két ellentétes szót egyetlen kifejezésbe fűzünk, az oximoronhoz vezet.