A haiku egy rövid japán költői forma, amely hagyományosan tizenhét szótagból áll, három sorban elrendezve, egyenként öt, egy hét és egy öt szótagból. Jellemzően egy pillanatnyi érzékelést ragad meg, gyakran a természettel és egy évszakra való utalással.

A klasszikus haiku inkább képet vagy egymás mellé helyezést mutat be, mint állítást vagy érvelést. Egy csípős szó vagy fordulat választja el a vers két részét, arra kérve az olvasót, hogy fejezze be a kapcsolatot. Bashō, Buson és Issa a legünnepeltebb művelői közé tartoznak. Angolra adaptálva a szótagszám néha lazább, de a rövidség, a konkrétság és a jelen pillanatra való figyelem szelleme megmarad.

A haiku nem pusztán egy kis vers; egyfajta rezonanciára törekszik – arra az érzésre, hogy egy futólagos megfigyelés valami nagyobbra tárul fel. A modern haiku különböző nyelveken folytatja a hagyományt, miközben városi témákat és szabad formájú variációkat kutat. A szélsőséges tömörítés fegyelme a kép és a kiejtés pontosságát kényszeríti ki.

Tizenhét szótag, három sor és egy pillanatnyi megállás az olvasó elmélkedésére – ez a hagyományos haiku.