Száz dollárért ma kevesebbet lehet venni, mint húsz évvel ezelőtt. Ez a csökkenés a vásárlóerő csökkenését jelenti, azaz azt, hogy egységnyi pénzért mennyi árut és szolgáltatást lehet vásárolni. Az infláció csökkenti a vásárlóerőt. A defláció növeli. A bérek emelkedhetnek, de ha az árak gyorsabban emelkednek, a munkavállalók reálértéken rosszabbul járnak.

A közgazdászok különbséget tesznek a nominális és a reálérték között. A nominális bérek azok, amik a fizetési csekkeken látszanak. A reálbérek az inflációt követik, és azt tükrözik, hogy mit lehet valójában megvásárolni. Az a munkavállaló, aki 3 százalékos emelést kap 5 százalékos infláció mellett, reálbér-csökkentést kapott, annak ellenére, hogy a nominális bér emelkedett. A kormányok, a szakszervezetek és a központi bankok mind szorosan figyelemmel kísérik ezt a különbséget.

A vásárlóerő is országonként változik. Egy dollárral többet lehet vásárolni Thaiföldön, mint Svájcban. Ezért használják a közgazdászok a vásárlóerő-paritást (PPP) az életszínvonal összehasonlítására. Kína GDP-je kisebb, mint az Egyesült Államoké piaci árfolyamon, de nagyobb a PPP-vel korrigálva, mivel az áruk és szolgáltatások olcsóbbak ott. A PPP nem tökéletes, de tisztább képet ad arról, hogy valójában meddig terjed egy fizetés.

Kapcsolódó intézkedések

• Reálbérek: inflációval korrigált nominálbérek
• Fogyasztói árindex: a vásárlóerő változását követi nyomon
• Vásárlóerő-paritás: a valutákat aszerint hasonlítja össze, hogy mit vásárolnak.
• Reálkamatláb: nominális kamatláb mínusz infláció