Készpénz a pénztárcában, érmék az üvegben, egyenlegek a folyószámlán, takarékbetétek, pénzpiaci alapok. Mindezek a pénzkínálat részét képezik, ami az adott időpontban egy gazdaságban forgalomban lévő pénz teljes összege. A közgazdászok kategóriákba sorolják. Az M1 a leglikvidebb formákat foglalja magában: a fizikai fizetőeszközt és a folyószámlabetéteket. Az M2-höz hozzáadódnak a takarékszámlák és a kis lekötött betétek. Az M3-at a Federal Reserve már nem követi nyomon, és a nagy intézményi alapokat tartalmazta.

Miért fontos a pénzkínálat? Mert befolyásolja az árakat, a kamatlábakat és a gazdasági aktivitást. Ha a pénzkínálat gyorsabban növekszik, mint a gazdaság kibocsátása, az infláció általában követi. Ha csökken, defláció és recesszió alakulhat ki. A kapcsolat nem mechanikus, de valós. Milton Friedman híres állítása szerint az infláció mindig és mindenhol monetáris jelenség.

A központi bankok monetáris politikai eszközeiken keresztül befolyásolják a pénzkínálatot. Amikor kötvényeket vásárolnak, pénzt fecskendeznek a bankrendszerbe. Amikor eladnak, kiszívják azt. A kereskedelmi bankok szintén pénzt teremtenek, amikor hiteleket nyújtanak, mivel a hitel máshol betétté válik. Ez a multiplikátorhatás azt jelenti, hogy a központi bank nem ellenőrzi tökéletesen a pénzkínálatot, csak elmozdítja azt.

Pénzaggregátumok

• M0: fizikai valuta és jegybanki tartalékok
• M1: készpénz plusz folyóbetétek
• M2: M1 plusz megtakarítások és kisebb lekötött betétek
• M3: M2 plusz nagy intézményi alapok