A dokumentumfilm valós eseményeket, embereket vagy problémákat mutat be. Nem fikciós, de nem objektív. A filmkészítő dönti el, mit mutat meg, mit hagy ki, és hogyan keretezi. Minden dokumentumfilmnek van egy nézőpontja, még akkor is, ha semlegességet állít. A forma ugyanúgy felépített, mint a fikció, de valós anyagokból épül fel. Ez a feszültség teszi a dokumentumfilmeket erőteljessé és ellentmondásossá.

A dokumentumfilmeknek sokféle stílusuk létezik. A megfigyeléses dokumentumfilmek, mint például Frederick Wiseman filmjei, narráció vagy interjúk nélkül nézhetők. A leíró dokumentumfilmek, mint például a természetfilmek, narrációt használnak a magyarázathoz. A részvételen alapuló dokumentumfilmek, mint például Michael Moore filmjei, a filmeseket a történet részévé teszik. A reflexív dokumentumfilmek magát a filmkészítési folyamatot vizsgálják. A performanszos dokumentumfilmek a személyes tapasztalatokat és érzelmeket használják fel. Minden stílusnak megvannak a saját konvenciói és igazságigényei.

A dokumentumfilmek tájékoztathatnak, meggyőzhetnek, szórakoztathatnak és provokálhatnak. Leleplezhetik az igazságtalanságot, ünnepelhetik a sikereket és feltárhatják az emberi létet. Forgathatók éveken keresztül, mint például a Hoop Dreams, vagy egyetlen nap alatt. Elkészíthetők okostelefonnal vagy egy teljes stábbal. A forma rugalmas és folyamatosan fejlődik. A legjobb dokumentumfilmek nem csupán a valóságot rögzítik. Értelmezik is azt.