A parametrikus tervezés algoritmusokat használ a meghatározott paraméterek alapján geometria létrehozására. A tervező nem egy alakzatot rajzol, hanem szabályokat ír: a torony magassága az emeletek számához kötött, a tető ívét egy matematikai egyenlet határozza meg, a homlokzat mintázata pedig a nap szögéhez igazodik. Egy paraméter megváltoztatásával a geometria frissül.

Ez a megközelítés gyakori összetett projekteknél, ahol számos változó kölcsönhatásba lép. Egy stadion tetejét a szerkezeti terhelések, a látóvonalak és a szélminták alakíthatják. Egy homlokzat több ezer panelből állhat, amelyek mindegyike eltérő méretű a természetes fény szabályozása érdekében. Ezeket a szabályokat kézzel írni nem praktikus. A parametrikus eszközök automatizálják a folyamatot.

A népszerű szoftverek közé tartozik a Grasshopper, amely a Rhino-val működik, és a Dynamo, amely a Revittel működik. Ezek az eszközök lehetővé teszik a tervezők számára, hogy vizuális szkripteket készítsenek, csomópontokat összekapcsolva a kapcsolatok meghatározásához. Az eredmény lehet gyönyörű, de tetszőleges is. Egy parametrikus terv csak annyira jó, mint a kiválasztott paraméterek.

A kritikusok azzal érvelnek, hogy a parametrikus tervezés néha a formát helyezi előtérbe a funkcióval szemben. Jól használva olyan problémákat old meg, amelyek egyébként megoldhatatlanok lennének. Rosszul használva pedig olyan formákat hoz létre, amelyek megépítése költséges és nehezen indokolható.