A Védák a hinduizmus legrégebbi szent szövegei. A szanszkrit nyelv korai formájában íródtak, és évszázadokon át szóban adták tovább őket, mielőtt lejegyezték volna őket. A hagyományos hinduk inkább kinyilatkoztatottnak, mint megírtnak tekintik őket – shrutinak, vagyis annak, amit hallottak.

Négy gyűjtemény alkotja a magot: a Rigvéda, amely az istenekhez intézett himnuszokat tartalmazza, a Számavéda, az áldozati formulákról szóló Jadzsurvéda, valamint a varázslatokról és gyakorlati rítusokról szóló Atharvavéda. Ezekhez kapcsolódnak a későbbi rétegek – a rituálékat magyarázó bráhmanák, az erdőlakók Aranyakái, valamint az Upanisadok, amelyek az énről és a végső valóságról szóló filozófiai spekulációk felé fordulnak. Együttesen egy hatalmas irodalmat alkotnak, amely egyszerre liturgikus kézikönyv, költői antológia és a későbbi indiai gondolkodás melegágya.

A védikus vallás középpontjában az olyan istenségeknek bemutatott tűzáldozat állt, mint Agni, Indra és Szóma. A rituális pontosság specializált papokat és pontos kiejtést igényelt; úgy hitték, hogy egyetlen rosszul kiejtett szótag is tönkreteheti a szertartást. Idővel a hangsúly a külső áldozatról a belső megvalósításra helyeződött át, a Védák tekintélye mégis megmaradt.

A védikus éneklés hangját még ma is önálló jogon szentnek tekintik, függetlenül a hétköznapi jelentéstől.