A tisztelet mély tisztelet, amely külső formában fejeződik ki. A keresztény szóhasználatban a szenteknek, ereklyéiknek és szent képeknek adott tisztelet – különbözve attól az imádattól, amely egyedül Istent illeti meg.

A megkülönböztetést a nyolcadik és kilencedik századi ikonoklasztikus viták során formalizálták. A második nikaiai zsinat ragaszkodott ahhoz, hogy a képnek járó tisztelet a prototípusra szálljon; magát a képet nem imádják. A szenteket azért tisztelik, mert Isten kegyelme látható az életükben; közbenjárásukat azért kérik, mert Krisztusban élnek. Az ereklyéket – csontokat, ruhákat vagy a szent személyekkel kapcsolatos tárgyakat – hasonló tisztelettel kezelik, mint a szentek közösségéhez való kézzelfogható kapcsolatokat.

A protestáns reformátorok nagyrészt elutasították a gyakorlatot, tartva a bálványimádástól és Krisztus helytelen szerepétől. A katolikus és ortodox hagyományok megőrizték és védték, mint az egyház emlékezetének és reményének szerves kifejeződését. A népi áhítat néha elmosta a teológiai határvonalakat; a hivatalos tanítás továbbra is gondosan meghúzza azokat.

A kereszténységen kívül hasonló gesztusok jelennek meg az ősök, tanítók vagy szent helyek iránti tiszteletben. A tisztelet a tisztelet testbeszéde, amikor a szavak önmagukban elégtelennek tűnnek.