A héber Bibliában a sátán először címként, nem pedig tulajdonnévként jelenik meg – egy ellenség vagy vádló, aki próbára teszi az igazak hűségét. Jób könyve a mennyei udvar tagjaként mutatja be, aki megkérdőjelezi Jób feddhetetlenségét. Csak fokozatosan válik ez a figura Istennel szembeni ellenállás személyes megtestesítőjévé.

Az Újszövetség idejére a kép élesebb. Sátán a jelenlegi sötétség uralkodója, Jézus kísértője a pusztában, az, aki belép Júdásba, az ellenség, aki ordító oroszlánként járkál. Véges lény, egy teremtmény, mégis elég hatalmas ahhoz, hogy megtévessze a nemzeteket és valódi kárt okozzon. Vége már el van döntve: a tűz tava, amely az ördögnek és angyalainak készült.

A keresztény teológia két ellentétes tévedéssel állt szemben – egyrészt tagadta a személyes gonosz valóságát, másrészt kvázi isteni státuszt adott Sátánnak. Sem nem egyenlő Istennel, sem nem pusztán az emberi hibák szimbóluma. A gyakorlati következménye az éberség pánik nélkül. A hívőknek azt mondják, hogy álljanak ellen az ördögnek, bízva abban, hogy el fog menekülni, és öltsék magukra Isten teljes fegyverzetét.

A művészet és az irodalom sok arcot adott neki – az édeni kígyótól a későbbi szépirodalom kifinomult úriemberéig. A bibliai mag továbbra is az ellenség, aki szembeszáll Isten céljaival és az emberiség javával.