Az óceán felszínén terjedő zavarok, amelyek energiát szállítanak anélkül, hogy nettó vízszállítás történne, hullámok. A legtöbb óceáni hullámot a szél kelti. Méretük a szél sebességétől, időtartamától és a szél által megtett távolságtól – a becsapódási erőtől – függ.

A hullámot a magassága, a hullámhossza és a periódusa jellemzi. Mély vízben a hullámsebesség a hullámhosszal növekszik; a hosszabb hullámok lehagyják a rövidebbeket, és hullámot képeznek. Amikor a hullámok sekély vízbe érnek, lelassulnak, lerövidülnek, majd végül megtörnek, energiájukat a partra adva. A hullámok formálják a strandokat, hajtják a parti áramlatokat, és egy még fejlesztés alatt álló megújuló energiaforrást biztosítanak.

A viharokat extrém hullámok kísérik, amelyek veszélyeztethetik a hajókat és a part menti építményeket. A hullámtér statisztikai leírásait, például a mértékadó hullámmagasságot, az előrejelzésekben és a mérnöki tervezésben használják. A megfigyelések bójákból, műholdakból és part menti radarokból származnak. A hullámdinamika megértése alapvető fontosságú a part menti mérnöki munka és a tengerbiztonság szempontjából.

Még egy enyhe hullámzás egy szélcsendes napon is olyan energiát hordoz, amely egy viharban kezdődött messze az óceánon.