Minden többe kerül. A kávé, amit minden reggel veszel, a lakbér, a buszjegy. Amikor az árak tartósan emelkednek a gazdaságban, az infláció. Ez erodálja a vásárlóerőt: ugyanazért a fizetésért kevesebbet lehet vásárolni, mint egy évvel ezelőtt. A központi bankok célja, hogy az inflációt alacsonyan és stabilan tartsák, általában évi 2 százalék körül.

Az infláció két fő irányból ered. A keresleti infláció akkor következik be, amikor a kiadások meghaladják a termelést: túl sok pénz túl kevés áru után kutat. A költséginfláció akkor következik be, amikor a termelési költségek emelkednek, például az olajár-emelkedés vagy a bérek emelkedése esetén, és a vállalkozások ezeket a költségeket áthárítják a fogyasztókra. A gyakorlatban mindkét erő gyakran egyszerre működik.

Az enyhe infláció normális, sőt hasznos is. Megolajozza a munkaerőpiac kerekeit, lehetővé téve a bérek nominális csökkentések nélküli kiigazítását. A magas infláció romboló hatású. Bünteti a megtakarítókat, torzítja a beruházásokat, és arra kényszeríti a központi bankokat, hogy meredeken emeljék a kamatlábakat, ami recessziót válthat ki. Az 1970-es évek stagflációja, a magas inflációval és a magas munkanélküliséggel, fájdalmas tanulság volt arra, hogy milyen nehéz lehet az inflációt kordában tartani, ha egyszer beindult.

Okok és következmények

• Kereslet-húzás: túl sok költekezés
• Költséglökés: emelkedő termelési költségek
• Beépített: a jövőbeli inflációval kapcsolatos várakozások
• Nyertesek: hitelfelvevők, eszköztulajdonosok
• Vesztesek: megtakarítók, fix kamatozású nyugdíjasok