Egy tucatnyi falu által megosztott halászterület. Egy legelő, amely minden pásztor számára nyitva áll. Egy száraz vidék alatti talajvíztartó réteg. Ezek közös erőforrások: olyan javak, amelyeket bárki használhat, de ahol az egyik ember használata kevesebbet hagy mindenki másnak. Rivalizálnak, de nem zárhatók ki, ami egy elegáns módja annak, hogy azt mondjuk, kimerülnek.

A probléma a struktúrába van beépítve. Minden felhasználó élvezi az egy plusz egység elvételének teljes hasznát, míg a kimerülés költsége mindenki között eloszlik. Így az emberek többet vesznek el, mint amennyit kellene. Az eredmény túlhalászás, túllegeltetés és a víztartó rétegek lecsapolása. Garrett Hardin ökológus egy híres 1968-as esszéjében ezt a közös földek tragédiájának nevezte, bár eltúlozta, mennyire elkerülhetetlen volt.

Elinor Ostrom később kimutatta, hogy a közösségek gyakran sikeresen kezelik a megosztott erőforrásokat szabályok, ellenőrzés és szankciók révén. A svájci alpesi falvak évszázadok óta kezelik a közös legelőket. A japán halászati ​​szövetkezetek fogási korlátozásokat határoznak meg. A tanulság nem az, hogy a közös legelők mindig kudarcot vallanak, hanem az, hogy akkor vallanak kudarcot, amikor senkinek sincs felhatalmazása vagy ösztönzése a korlátozások meghatározására.

Gyakori példák

• Óceáni halászat
• Legelő
• Felszín alatti vízgyűjtők
• A légköri levegő, mint szén-dioxid-elnyelő
• Közutak csúcsidőben