Az acél és a vasbeton előtt az ív volt a legelegánsabb módja egy nyílás áthidalásának. Ha köveket rakunk egymásra ívelt vonalban, valami figyelemre méltó dolog történik: minden tömb a szomszédjának nyomódik, és az egész szerkezet a felette lévő terhet a földig viszi. A rómaiak ezt a trükköt alkalmazták vízvezetékek, hidak és a Colosseum építésére. Kétezer évvel később az elv nem változott.

Az ív a nyomásnak köszönhetően működik. A kő és a tégla erős nyomásra, de gyengére húzásra képes, így egy ívelt forma, amely mindent összenyom, természetes illeszkedést biztosít. Egy fa központosító keret tartja a darabokat az építés során; miután a zárókövet – a tetején lévő utolsó tömböt – elhelyezték, az ív önállóan áll.

A variációk bőven akadnak. Egy félköríves római boltív stabil, de magasságot igényel. Egy laposabb szegmensív helyet takarít meg. Egy csúcsos gótikus boltív meredekebben irányítja lefelé a tolóerőt, lehetővé téve a magasabb, vékonyabb falakat és nagyobb ablakokat. A modern acél- és betonboltívek sokkal nagyobb távolságokat tudnak áthidalni, mint a kőművesmunka valaha is.

Nézz egy régi ajtót vagy hidat, és egy olyan szerkezeti ötletet látsz, ami nem megy ki a divatból.